Az iparszerű baromfitartás kétes korszaka előtt a magyar kacsa a paraszti gazdaságok legfontosabb víziszárnyasa volt. Míg a libát leginkább eladásra és tolláért tartották, addig a kacsanevelés - mely hagyományosan az asszonyok feladata volt - elsősorban a család ellátását szolgálta.
A 19-20. század fordulójának szakírói szerint valamennyi baromfifaj közül a kacsatenyésztés a legkönnyebb. A hagyományos családi gazdaságokban a kacsa a baromfifélék közt a sertés szerepét játssza. Falánk, mindenevő, jól összeállított takarmányon gyorsan megnő és meg is hízik. Magda János 1904-ben a Szárnyasaink című szaklapban közölt cikkében a liba- és kacsatenyésztés közti különbséget a következőképpen jellemzi: "Libatenyésztés alkalmas legelő és pásztor nélkül el sem képzelhető, ugyanakkor kacsatenyésztés bármilyen szűk udvaron, egy kút mellett vagy mesterséges tócsában is könnyen létesíthető. Nagyobb kiterjedésű tavakban, amely minden község területén elő szokott fordulni, a nagybani tenyésztés is, minden nagyobb őrizet nélkül is folytatható."
Sajnos mára a közösségi tavak jó részével együtt a kacsatartás tradíciója is eltűnt. Annak a lehetősége, hogy ökológiai típusú tartásban, régi magyar kacsafajtáinkkal - ha ma már esetleg nagyobb költséggel is - a tradíciókat fölélesszük, eredeti ízű, minőségű és egészséges terméket állítsunk elő, még nem tűnt el végérvényesen. Génbankokban őrzött kacsafajtáink ehhez rendelkezésre állnak. 
Házikacsánk őse az északi féltekén általánosan elterjedt tőkés réce, melyet hazánkban tőkés kacsának, zöldfejű-, dunai-, öreg és törzsök récének is neveztek. A tőkés réce a vadon élő kacsafajok közül a legnagyobb. A gácsér fényes, feketés-zöld fejét a nyak közepén fehér gyűrű választja el az alsó nyaktól és a begytől. Háta barnás hamuszürke. A szárny evezőtollai kék vagy zöld színűek, fehér szegéllyel. A felső faroktollak zöldes-feketék. A tojó színe rozsdás, sárgásbarna, „vadas” jellegű. Vándormadárnak tekinthető, bár a mérsékelt égöv védettebb völgyeiből télen sem húzódik délre. Májusban költi ki 8–14 fűzöld tojását. Pipéi gyorsan nőnek, 6–7 hetes korukban már repülnek.
A kacsa háziasítása nagy valószínűséggel a rómaiaknál, esetleg még korábban, a görögöknél és a kínaiaknál történt.
A magyar parlagi kacsát a Kárpát-medencében kialakult, őshonos magyar fajtának tekintjük. Származásának hiányos, megbízhatatlan adatai miatt korábban "közönséges kacsának" vagy "parasztkacsának" is nevezték. A fellelhető irodalmi adatok szerint annyi bizonyosnak látszik, hogy a kétszáz éves török hódoltság idején a nagyobb testű, török eredetű kacsák hatására növekedett a kisebb magyar kacsák testnagysága. Később a Franciaországból importált roueni fajta szintén közrejátszott a testnagyságának növelésében. Jelenlegi alakját és többségük tollazatának fehér színét a pekingi fajtával történt keresztezés alakította ki az 1800-as évek végén.
Legelterjedtebb változata a fehér és a tarka vagy vadas színű volt, ritkábban barna, fekete és szürke színben is előfordult.
Az ivarérett kacsa testsúlya a tojók esetében 2,30-3,00 kg, a gácséroké 2,50-3,20 kg. Feje széles és kerek, csőre rövid és széles. A tarka fajta általában sárga pigmentektől mentes. A tojó testformája lényegesen nem különbözik a gácsérétól. A vadas színváltozatnál a tojó tollazatának színe szerényebb, egyszerűbb mint a gácséré /*ivari dimorfizmus/.
*ivari dimorfizmus: az ivari dimorfizmus vagy nemi dimorfizmus az a jelenség, amikor egy faj hímnemű és nőnemű példányainak testfelépítése, mérete, színe, stb. jelentősen eltér.
