A libák után már a 11. és 12. században egyházi tizedet kellett fizetni. Ekkor az ország egész területén elterjedt volt a parlagi változata. A 20. században az emdeni fajtát hozták be az országba, nemesítés céljából. Később ezek kereszteződéséből alakult ki a ma ismert változata. A színe leggyakrabban fehér, de létezik tarka és szürke is. A tojó 5-6 kg, a gúnár 6-8 kg. Évente körülbelül 15 db tojást rak. Fodros tollú változata különlegesség. Szárnyfedő tollai és faroktollai szalag szerűen fodrozódnak. Itt is a fehér a leggyakoribb szín de a másik két színvariáció is megtalálható.A lúd a háziasítás során nem sokat változott. Teste nagyobb lett, nyaka hosszabb, farka pedig rövidebb. Takarmány szempontjából nem válogatós, szorgalmasan legel. Húsa kitűnő minőségű, nagy máját a külföldi piac is becsben tartja. Tollhozama jelentős volt, évente akár háromszor, négyszer is tépték. Sokáig együgyű állatként gondoltak rá, pedig az értelmesebb madarak közé tartozik. A legelő csapatok őröket állítanak akik különbséget tudnak tenni a vadász és a pásztor között.Szeged vidékén hagyományosan kukoricatörés után kezdődött a libatömés. Két terméke volt a hizlalásnak, a "pecsönyés" és a "májas" lúd. Az előbbit két hétig, az utóbbit öt-hat héten át tömték sós kukoricával. Mindig szűk ólba zárták őket, hogy minél kevesebbet mozogjanak. Pecsenyelibát a Börzsöny-vidékén nyár közepén is hizlaltak és a falu búcsúnapján levágták. Sok helyen pedig szüretre hizlaltak gazdaságonként egy-két libát.
A pecsenyeliba magyar piaci árucikk volt, csak a 20. században veszített jelentőségéből.